Lassan másfél hónapja vagyok itt Németországban, és a dolgok, az élet rendje lassan kezd testet ölteni a szemeim előtt. Az élet, úgy általában a társadalmi helyzet, a helyi szokások.
Azt mondhatom, hogy a helyzet számomra tízszer nehezebb, mint odahaza. A legnehezebb moind közül az emberi tényező. Nehezen igazodom el a helyi emberek gondolkodásmódján. Sajnos még nem ismertem ki magam eléggé a "németeken" (Ha szabad ezt a kifejezést használnom, mivel a németnek mondott emberek fele más kultúrák nyomait is magán viseli).
Most a jelenlegi menekültügyi helyzet, és most itt egyáltalán nem kívánok semmilyen politikai kommentárba bocsátkozni ezzel kapcsolatban, az itteni társadalmat is igencsak megosztja, és feszültté teszi. Az emberek nem néznek se jobbra se balra, csak mennek előre. Beállnak eléd a sorba, és még csak rád sem pislantanak.Mindenki egy kicsit magába van fordulva.
Ám a másik komoly problémám a munkahelyi viszonyok. Ezen a munkahelyen komolyan fel kel kötni azt a bizonyos fehérneműt, mert a kihívás több dimenziós.
Néha az az érzésem mintha, egy, olyan videójátékba csöppentem volna, amit régen, a testvérem, a családi számítógépen oly lelkesen játszott.
Megyek előre a labirintusban, kezemben egy szál karddal, Még a játék elején vagyok. Nincsenek különleges képességeim, se varázserőm, extra életem, és szörnyek meg ellenség lesnek minden sarok mögül. Valahogy mindig a frász kerülgetett ezektől a játékoktól. "Mit lehet ezen élvezni?" gondoltam magamban. Semmi élvezetet nem találtam ezekben a játékokban. Csak stresszt jelentettek. mindig úgy éreztem, mintha én mennék a labirintusban, és az én fejem repül le a következő pillanatban a kardsuhintás nyomán. És most a játék valósággá vált. Néha az az érzésem, nem tudok a munkahelyemen az elvárásoknak megfelelni. Még nem jöttem rá, hogyan lehetne azokat a helyzeteket elkerülni, vagy túlélni, amiből a végén mindig én kerülök ki vesztesként. vagyis én vagyok letolva, hogy valamit nem jól csináltam. Mikor egy helyzetben nem kapok elég információt a betegről, nem tudom hogyan végezhetném el jól a feladatot, de valahogy mégiscsak el kell végeznem. Vajon a többiek hogyan csinálják? Az információátadás a betegek adatairól ugyanis mindig nehézkes, de a beteg legyen minden kezelés után elégedett, és az adminisztráció tökéletes. (???)
Ami a legérdekesebb, hogy ebben a feszült helyzetben úgy tűnik saját magamat sem tudom irányítani, Még a jóakaróimtól is olyan visszajelzéseket kapok, amiből arra kell következtetnem, hogy olyan alapvető, munkahelyi kommunikációval kapcsolatos hibákat vétek, amiket már azt hittem, sok éve sikerült elhagynom. Hát úgy tűnik, mégsem. A legviccesebb az, hogy nem is érzem, amikor ezeket elkövetem. Mivel pont az ellenkezőjére törekszem. Szóval hogy egy példával fejezzem ki magam, Egy adott szituációban jobbnak látom ha mosollyal oldom meg a dolgokat, és ennek megfelelően igyekszem is mosolyra húzni a számat. Erre azt kapom vissza, hogy nem kéne ilyen szomorú képet vágnom, mert nem illik ide. Én pedig teljes döbbenettel hallgatom az illetőt, mert egyrészt tisztában voltam vele, hogy itt most célszerű lett volna mosolyogni, és én pont ezt is akartam, erre valahogy másféle arckifejezés jelent meg az arcomon. Ez vajon hogyan lehetséges?
Szóval igencsak össze vagyok zavarodva, és nem tudom még, hogy fogom ezt a helyzetet kezelni. De hát az élet mindig ilyen. És én lassan, de biztosan kezdem a harc ízét megízlelni.
Mottó: a csodára képes vagyok, a lehetetlenre nálam is várni kell egy kicsit.
